A kórház

Miután megérkezett a mentő segítséggel ugyan, de a saját lábamon sétáltam el a kocsiig. Ott megkérdezték, hogy kibírom-e ülve az utat, de mivel szédültem - és ekkor már rázott a hideg is - megkértem a mentősöket, hadd feküdjek el. Még indulás előtt pár vizsgálatot végeztek, majd elindultunk. Sosem hittem volna, hogy valaha mentővel fognak elszállítani. Próbáltam terelni a gondolataimat, nézegettem a sok műszert a kocsi oldalán, válaszoltam a feltett kérdésekre, de egyre jobban féltem. Kaptam közben egy vékonyka takarót, ami alól kilógott a lábam, de azért valamennyit segített. Anyu jött utánunk kocsival. A kórházba érve átsétáltam a mentőautóból a sürgősségire. Pár perc múlva elindultunk az első helyszínre, ahol tüzetesebben is megvizsgáltak.

A terem elég barátságtalan volt és az orvos 'már megint haldoklik valaki?' kérdése sem volt valami bizalomgerjesztő. Négyen voltak bent a szobában az orvoson kívül. Az egyik nő, leszorította a karomat és vért akart venni. Ez mind szép és jó - hozzáteszem semmi bajom ezzel, mivel rendszeres véradó vagyok - de mikor nem akart vénát találni, odaszóltam neki, hogy a másik kezemből szoktak vért venni, mert azon jobban látszódnak az erek. Meg azért mentségemre szóljon, hogy tiszta ideg voltam, persze, hogy nem talált eret, na mindegy. 10 perces szenvedés után nagy nehezen le tudott csapolni. Egy másik nő, aki a számítógépnél adminisztrált mindenféle kérdést tett fel, hogy szedtem e be valamilyen gyógyszert, terhes vagyok e, ideges vagyok e. Az orvos eközben egy másik dokival beszélgetett telefonon hasonló stílusban, mint amit az előbb említettem. Különösebben nem zavarta, hogy ott vagyok. Aztán mikor lerakta a telefont, odajött hozzám és megkérdezte, hogy van e valami betegségem. Mondtam, hogy igen, pánikbeteg vagyok, de már több mint egy fél éve nem volt rohamom. Rögtön rávágta, hogy ez pszichés dolog lesz és megkérdezte, hogy ha rohamom van az milyen. Én meg már olyan kétségbeesett voltam és ideges, hogy leközöltem a dokival, hogy ha rohamom van az marhára nem ilyen és nem napokon keresztül tart. Olyankor oké, hogy nem kapok levegőt, de egy 10 perces légzésgyakorlat után jobban vagyok, majd miután alszom egyet, semmi bajom. Ezután elküldött mellkasröntgenre. Körülbelül 15 métert kellett megtennem odáig anyukám segítségével...már nem is részletezem, hogy hányszor álltunk meg. Behívtak. Mondták, hogy álljak egy bizonyos pozícióba, majd ha szólnak vegyek egy nagy levegőt és tartsam bent. Ez meg is történt, de amint bent tartottam a levegőt összecsuklottam. A lábaim elgyengültek, még szerencse, hogy volt egy szék amibe kapaszkodhattam. Azonnal kirohantak és segítettek. A felvétel csodával határos módon elsőre sikerült, így nem kellett megismételni. Felhívták az egyik betegszállító ápolót, aki tolókocsival jött értem és visszatolt oda, ahol ezelőtt voltam. Ekkor már a sírás kerülgetett, de anyu miatt tartottam magamat. Újra behívtak, beültettek egy branült és kaptam egy nyugtatót. De bárcsak ne kaptam volna! Iszonyatos fáradtság jött rám, a végtagjaim és a tüdőm eszméletlenül nehezek voltak. Éreztem, hogy ki vagyok száradva, ezért anyu elment és hozott vizet, de nem bírtam már inni sem. Annyira fáradt voltam és fájt mindenem...és az az állandó szédülés...minden erőmet összeszedtem, átültem oda, ahol anyu ült - sok szék volt egymás mellett - és belehajtottam a fejemet az ölébe. Pár percig így maradtam, majd megint elkezdett szúrni az egész tüdőm, így visszaültem. Nem sokra rá, kinyílt egy ajtó és mondták a nevemet. Elvittek CT-re, majd rá fél órára behívtak egy szobába. Anya is jött velem. Fel kellett feküdnöm egy ágyra és kaptam oxigént. Az ápoló nem mondott semmit, csak nyugtatott és adott egy takarót. Megjött az orvos. Amit most leírok azt szó szerint így mondta...ezt nem fogom elfelejteni amíg élek: 'Önnek kétoldali tüdőembóliája van. A jobb oldali rög szinte teljesen el van záródva, így kérem, ne mozogjon. Egy rossz mozdulat is végzetes lehet.'
Megállt az idő. Nem tudtam felfogni mit mondd az orvos. Értettem a szavakat, de nem bírtam felfogni. Ez hogy lehetséges? Miért? Féltem...annyira féltem. Arra gondoltam, hogy előző nap, mikor sétáltunk a párommal...csoda hogy élek. Sokkos állapotban voltam. Mondták, hogy mik fognak történni, én bólogattam, de képtelen voltam felfogni. Megkaptam a karszalagomat, majd elvittek az emeletre a szobába. Az ügyeletes orvos fiatal volt, talán ha 7-8 évvel volt időseb nálam. A srác, aki feltolt az emeletre, egyik ágyról átrakott a másikra. Láttam rajta, hogy ő is meg van döbbenve..mint mindenki. A szobában volt egy idős hölgy, aki nagyon kedves volt. Próbált nyugtatni, de nem sok sikerrel. Azt mondta, hogy örüljek, hogy időben észrevették, most már jó kezekben vagyok. Anyu elment a ruháimért, a páromért és a nevelőapámért. Az az idő, amit egyedül töltöttem a gondolataimmal rémes volt. Mindenféle horrorisztikus dolog megfordult a fejemben.
Megérkezett a nővér, aki beadta az első véralvadásgátló injekciót a hasamba..napi 2x kaptam...összesen 8 szuri. Nagyon kellemetlen volt.

Ahogy kezdődött...

Az egész úgy egy hónappal ezelőtt kezdődött. Eleinte semmi komoly tünet nem volt, talán annyi, hogy szaporábban vettem a levegőt, de ezt betudtam az allergiának, mivel tavasz lévén minden virágzott. Aztán ahogy telt múlt az idő - itt napokat kell elképzelni - egyre rosszabb lett. Az orromon szinte már nem is kaptam levegőt és nem azért mert el volt dugulva. Már a séta is egyre nehezebben ment, ahogy az öltözködés és a házimunka is. Mikor le kellett hajolnom valamiért a földre,majd felálltam hirtelen beszédültem és úgy elkezdtem lihegni, mintha a maratont futottam volna le. Persze, makacs voltam és az unszolások ellenére nem mentem el orvoshoz, gondoltam majd elmúlik. Hozzáteszem, hogy ez alatt az idő alatt kaptam meg álmaim álláslehetőségét és nem akartam, hogy bármi közbeszóljon. Utólag persze már bánom. A napok csak teltek és én egyre ramatyabbul éreztem magam. Már annyira legyengültem, hogy a lakásban is alig tudtam mozogni. A szobától körülbelül 3 méterre van a wc, na azt az utat úgy tettem meg, hogy mire beértem a mosdóba már szédültem, úgy lihegtem. A tüdőm majd ki akart szakadni a helyéről. A lábaim nem akartak megtartani. Tudat alatt éreztem, hogy itt valami nagy baj van, de ekkor már féltem elmenni orvoshoz.

Azon a hétvégén terveztük a párommal, hogy hazamegyünk a szüleimhez. Szombat reggel el is indultunk a vasútállomásra. Nevelőapámnak születésnapja volt azon a hétvégén, így még boltba is kellett mennünk, hogy vegyünk egy üveg bort. Az állomás laza tempóban is 20 percre van a lakástól, de mi elindultunk másfél(!) órával hamarabb, hogy az én tempómban is biztosan kiérjünk. És sajnos ekkor kezdődött az egész rémálom számomra.
Ahogy elindultunk, nem túlzok, 4-5 méterenként meg kellett állnunk. Én megkértem a páromat, hogy menjen előre, vegye meg apunak a bort és én addig elérek a boltig. Az utcasarok - ahol elváltunk - és a bolt között kb 5-7 percnyi út van. Több mint 20 perc elteltével a fele útig sem értem el, mikor az egyik ház lépcsőjére leültem, mert elhagyott az erőm. Sírva hívtam a páromat, hogy nem bírok tovább sétálni.  5 perc múlva ott is volt értem. Megbeszéltünk, hogy felhívjuk az albitulajt, hogy vigyen ki minket a vasútra és otthon elmegyünk a dokihoz. A vasúton már valamivel jobban voltam, párom vett nekem egy üveg bubis vizet. Miután hazaértünk, egy kicsit jobban voltam, de tudtam, hogy nagy a baj. Aznap este még megtartottuk apukám szülinapját...
Másnap reggel arra keltem fel, hogy zihálok. Nem kaptam levegőt fekve sem. Nagy nehezen kimentem a nappaliba és szóltam anyunak, hogy baj van. Azonnal készülődtünk és mentünk az ügyeletre. Ekkor már a járásban is és az öltözködésben is kellett a segítség. Nem bírtam megtartani magamat. Fal fehér voltam. Beérve az ügyeletre már szédültem. Már sem enni sem inni nem tudtam. Beértünk az ügyeletre. Voltak ugyan előttünk, de rendesek voltak és beengedtek. Bementünk azonnal megvizsgáltak és mentőt hívtak. Tudtam, hogy nagy a baj!

Üdvözlet!

Kedves Látogató!

Nagy Szimonetta vagyok, 23 éves. Azért hoztam létre ezt a blogot, mert nem olyan rég egy olyan dolog történt velem, ami sajnos egyre több velem egykorúval történik meg. Ez pedig nem más, mint a kétoldali tüdőembólia. Ezzel a bloggal segítséget szeretnék nyújtani azoknak az embereknek, akik hasonlón estek át, és szeretnék reményt adni nekik, hogy igenis túl lehet élni és élhet teljes életet! Ehhez viszont feltétlen szükséges szerintem az, hogy feldolgozzuk a velünk történteket, pozitívan álljunk az élethez és olyan emberekkel venni körül magunkat, akik támogatnak bennünket. Remélem bejegyzéseim erőt adnak másoknak! Ha bármi kérdésed lenne az alábbi e-mail címen elérhető vagyok: nagy.szimi@gmail.com! 

Jó olvasást és jobbulást! ッ✌️