Ahogy kezdődött...

Az egész úgy egy hónappal ezelőtt kezdődött. Eleinte semmi komoly tünet nem volt, talán annyi, hogy szaporábban vettem a levegőt, de ezt betudtam az allergiának, mivel tavasz lévén minden virágzott. Aztán ahogy telt múlt az idő - itt napokat kell elképzelni - egyre rosszabb lett. Az orromon szinte már nem is kaptam levegőt és nem azért mert el volt dugulva. Már a séta is egyre nehezebben ment, ahogy az öltözködés és a házimunka is. Mikor le kellett hajolnom valamiért a földre,majd felálltam hirtelen beszédültem és úgy elkezdtem lihegni, mintha a maratont futottam volna le. Persze, makacs voltam és az unszolások ellenére nem mentem el orvoshoz, gondoltam majd elmúlik. Hozzáteszem, hogy ez alatt az idő alatt kaptam meg álmaim álláslehetőségét és nem akartam, hogy bármi közbeszóljon. Utólag persze már bánom. A napok csak teltek és én egyre ramatyabbul éreztem magam. Már annyira legyengültem, hogy a lakásban is alig tudtam mozogni. A szobától körülbelül 3 méterre van a wc, na azt az utat úgy tettem meg, hogy mire beértem a mosdóba már szédültem, úgy lihegtem. A tüdőm majd ki akart szakadni a helyéről. A lábaim nem akartak megtartani. Tudat alatt éreztem, hogy itt valami nagy baj van, de ekkor már féltem elmenni orvoshoz.

Azon a hétvégén terveztük a párommal, hogy hazamegyünk a szüleimhez. Szombat reggel el is indultunk a vasútállomásra. Nevelőapámnak születésnapja volt azon a hétvégén, így még boltba is kellett mennünk, hogy vegyünk egy üveg bort. Az állomás laza tempóban is 20 percre van a lakástól, de mi elindultunk másfél(!) órával hamarabb, hogy az én tempómban is biztosan kiérjünk. És sajnos ekkor kezdődött az egész rémálom számomra.
Ahogy elindultunk, nem túlzok, 4-5 méterenként meg kellett állnunk. Én megkértem a páromat, hogy menjen előre, vegye meg apunak a bort és én addig elérek a boltig. Az utcasarok - ahol elváltunk - és a bolt között kb 5-7 percnyi út van. Több mint 20 perc elteltével a fele útig sem értem el, mikor az egyik ház lépcsőjére leültem, mert elhagyott az erőm. Sírva hívtam a páromat, hogy nem bírok tovább sétálni.  5 perc múlva ott is volt értem. Megbeszéltünk, hogy felhívjuk az albitulajt, hogy vigyen ki minket a vasútra és otthon elmegyünk a dokihoz. A vasúton már valamivel jobban voltam, párom vett nekem egy üveg bubis vizet. Miután hazaértünk, egy kicsit jobban voltam, de tudtam, hogy nagy a baj. Aznap este még megtartottuk apukám szülinapját...
Másnap reggel arra keltem fel, hogy zihálok. Nem kaptam levegőt fekve sem. Nagy nehezen kimentem a nappaliba és szóltam anyunak, hogy baj van. Azonnal készülődtünk és mentünk az ügyeletre. Ekkor már a járásban is és az öltözködésben is kellett a segítség. Nem bírtam megtartani magamat. Fal fehér voltam. Beérve az ügyeletre már szédültem. Már sem enni sem inni nem tudtam. Beértünk az ügyeletre. Voltak ugyan előttünk, de rendesek voltak és beengedtek. Bementünk azonnal megvizsgáltak és mentőt hívtak. Tudtam, hogy nagy a baj!